«

»

dec 09

Visszapillantó: id.Kökényesi György

Ürömben az öröm: a vigasztalanul ömlő esőben is simán odatalálunk a Pest környéki település zsákutcában lévő családi házához, egyben motorokkal teli műhelyéhez. Az udvaron kisbusz, odabent a harminc évvel ezelőtti 500 köbcentis országos bajnok, idősebb Kökényesi György és kutyája, Soma fogad. A házigazda a hazai motokrossz nagyágyúja volt, fia, ifjabb Kökényesi pedig kivételes magasságokat ostromolt, s elérhetne még többet is, ha… S miközben erről beszélgetünk, kiderül, hogy alanyunk – az edzősködésen és tisztségein túl – kaszkadőrködött, továbbá kétkötetes szerző…
Aztán rápillantok egy kis dobozra, különösen a felirat tetszik: „fényképalbum, régi iratok, orvosi leletek”. Az első kettőt aligha kell magyarázni; az utóbbiból mennyi van?
– Hát… Egyszer az orvosom megkérdezte: Láthatnám az előzményeket? Azt válaszoltam: Menynyit vigyek?

– Van egyáltalán ép porcikája?
– Van. De hol is, hadd gondolkodjam…

– Hiába, aki motorozott!
– Estem eleget kaszkadőrködés közben is: előfordult, hogy átrepültem a kamerát. De mentettek ki égő autóból, buktam biciklivel, motorral, továbbá úgy, hogy gonosz menekülőként a bukósisakom alól verték ki a rejtegetett gyémántokat. És eközben olyan partnerekkel dolgozhattam, mint Esmeralda…

– Az meg kicsoda?
– Egy elefánt.

– Jó… Sose félt?
– Nem, mert mindig precízen kidolgoztuk a jeleneteket, így pontosan tudtam, mire számíthatok. Igaz, egyszer-kétszer megesett, hogy hiba csúszott a számításba… Éppen Szilágyi Tibor bőrében szerepeltem Ráday Mihály kamerája előtt, amikor kiásattam egy nagy, utólag szivacsokkal feltöltött gödröt oda, ahová nekem a forgatókönyv szerint borzalmasan nagyot kellett esnem. Csakhogy kicsit arrébb értem földet; a többit képzelheti… El ne felejtsem: amerikai és más produkciók mellett szerepeltem szinte az összes Bujtor-filmben.

– Ne már! A Pogány Madonnában is?
– Úgy van.

– Abban van egy olyan üldözéses-ütközős jelenet, amely bármelyik nyugati produkcióba befért volna!
– Az autóúti jelenetre gondol?

– Arra.
– Akkor jó: az egyik karambolozós kocsiban én ültem.

– A betyárját!
– Mindezt úgy, hogy a nyolcvanas évek elején még nem számítógéppel tervezték meg az effajta jeleneteket. Mi, kaszkadőrök egymás között dumáltuk meg, mit, hogyan csináljunk; később szakértő is lettem. Istenem, a felvételek előtt mennyi hintőporos és cementes zacskót ragasztgattunk az autó belsejébe, hogy a karambol után nagy füst legyen!

– Szép idők lehettek… Akárcsak a motoros évek!
– A hatvanas években harmincötezer forintba került egy Cetka, ehhez képest amint megvolt, állhattunk neki fűrészelni. Úgy is mondhatnám: megkaptuk a fapados verziót, amelyet aztán jól feljavítottunk. Márciusig persze csak simogattuk a gépeket; kőkemény heteket töltöttünk a konditeremben. A végére aztán rohadt erősek lettünk, ám a hátrányunk így is jelentős volt. Manapság elég nehéz elképzelni, amint mi a hídon át, bütykös gumival fölmotorozunk a Farkas-hegyre, a hátunkon pedig ott van egy kanna benzin, hogy ha odaérünk a terepre, rögvest föltölthessük a gép addigra kiüresedett tartályát… Mit mondjak: tapasztalatból lett elég. És ennek az előéletnek is köszönhető, hogy soha nem estem pánikba; hogy tudtam, mindenre találok megoldást. Ha operáltak, nem azon tűnődtem, mikor gyógyulok meg, hanem azon: mikor mehetek motorozni? Töményen kaptam a dózisokat, amelyek után az élet játéknak tűnt. Amikor aztán abbahagytam a versenyzést, és elvégeztem a TF-et, edzőként is helytálltam: túl azon, hogy dolgoztam szövetségi kapitányként, csináltam több bajnokot. Aztán csináltam egy gyereket is, akiből aztán szintúgy bajnokot csináltam…

– Tudja számolni?
– Gyuri tizenkétszeres krossz- és tízszeres szupermotobajnok, nem utolsósorban kétszer nyert Európa-bajnokságot. Vb-t viszont nem fog nyerni: ahhoz olyan anyagi feltételeket kellene teremteni, amelyek számunkra elérhetetlenek. Egy motor hatmillió forint, egy pár gumi nyolcvan-százezret kóstál… Évente legalább tízmillió forint kell az utazáshoz, a szerelőre, szállásra, gázolajra… Soroljam? Az elmúlt években, évtizedekben nyűttük a családi kasszát szépen, ám a világbajnoki magasságok eléréséhez szponzorokra lenne szükség.

– De nincsenek.
– Az Aprilia sokat segít, a sisakot, kesztyűt, overallt is megkapjuk ingyen, egyebekben viszont hiába kilincselek. Ráadásul időnként megalázó szituációkba keveredek; mondjuk, amikor azt látom, hogy a tárgyalófél udvariasságból hallgat végig, és közben azon jár az agya, mikor cseréli le a jachtját.

– Pénz, pénz, pénz: régen se volt, sőt.
Érdekes, mennyire más már a világ: én sztárabb voltam, mint a mai menők, noha nekünk nem voltak olyan lehetőségeink, amilyenek nekik vannak. Hiába látogattak ki százezren egy versenyre, hiába utazhattunk, azért ez akkor volt, amikor a futamokat leszámítva még zárva voltak a határok, tizenöt évet kellett várni egy Wartburgra, és szórakozni legfeljebb a moziban lehetett, amely tele volt szovjet filmekkel. Ma tizenheten néznek egy hungaroringi motoros futamot, kikapcsolódásként elég, ha megnyomunk néhány gombot, viszont nem válsz sztárrá… Kivéve, ha a feltételeid adottak ahhoz, hogy az igazi nagyok közelébe juss. Ehhez viszont, mint mondtam, pénz kell. Aminek a hajkurászásába belefáradtam már, ugyanakkor a sportágat még ma is ugyanúgy szeretem. A világ- és az európai szövetségben bizottsági tag vagyok, utóbbinak az elnöke is voltam, hónapokra előre tele a naptáram, és edzőként se panaszkodom: motoros iskolánkból került már ki svájci, osztrák bajnok. A suli népszerűségére jellemző, hogy Törökországtól Indonéziáig tartunk edzőtáborokat. Fiam, aki most harmincegy éves, kitűnő oktató, nem mellesleg kaszkadőrként is kapós… Szeretném, ha megtalálná a végleges helyét a motorsport környékén. Amúgy mindenféle csúcsot tart: például simán megcsinálja, hogy száznyolcvanas tempónál befékez, előredönti a gépet, és az első keréken folytatja útját.

– Nem félti?
– Nem, mert Gyuri azt teszi, amit tud.

– Elégedett ember lehet…
– Rendben vagyok, jóllehet van, amit nehéz vagy egyáltalán nem lehet földolgozni: a feleségemet legyőzte a gyilkos kór. S bár a fájdalom aligha enyhülhet, részben terápiás céllal írtam egy könyvet. A másodikat. Az elsőt még 1985-ben adták ki, nagy siker volt, talán olvasta is: Porban az igazság. Tele edzéstervvel, sztorival… A mostani kötetet nem a nagyközönségnek szántam, ám híre ment, miről szól… A visszajelzésekből pedig kitűnt, hogy nincs olyan család, amely ne élt volna át hasonlót, vagyis ez a könyv nem csak nekem nyújthat vigaszt: másoknak is segíthet. A címe: Ha majd egyszer találkozunk.