«

»

dec 15

Visszapillantó: Harangvölgyi

8-szoros motokrossz, 13-szoros sí magyar bajnok és szakedző; a Magyar Köztársaság Kiváló Sportolója, a St. Moritz-i téli olimpia résztvevője. Életének 89. évében hunyt el.

1935-ben már rajtszámot kötött és síversenyeken vett részt, majd 17 évesen szinte berobbant az akkori ifjúsági mezőnybe. Sífutásban, ugrásban és lesiklásban is számtalan versenyt nyert és az ifjúsági bajnoki aranyjelvényeket gyűjtögette. Az akkori szokás szerint a sízés mindhárom ágát gyakorolta, de leginkább a sífutás és a síugrás izgatta. Tehetsége mellé nagy szorgalom is párosult, ezért ritkán talált futásban és északi összetettben legyőzőre. Igaz, abban az időben volt is kiktől ellesni a technikát, hiszen Ványa Pál, Rész Mihály, Darabos Sándor, Szalay László, Szikla Péter, Kővári Károly neve nemcsak hazai berkekben volt ismert. A Postás SE-ben, majd a MAC-ban remek társai voltak (Vincze László, Hulényi Miklós), akikkel számtalan váltó- és csapatbajnokságot nyertek meg.

A háborús évek katonai szolgálatát ugyan nem úszta meg, de szerencséjére repülős alakulatánál nem kellett frontszolgálatot teljesítenie, így katonaideje alatt is volt módja síversenyeken részt venni. Természetesen osztozott abban az örömben, amikor az északkeleti felvidék havas terepein, vagy a sokat emlegetett Borsafüred környéki remek sípályákon lehetett versenyezni – útlevél nélkül!
Sajnos 1945-ben ezek a hegyvidékek újra idegen országhoz kerültek, és egy szép álom újra véget ért, úgy, mint az első világháború után. A háború végét Harangvölgyi az ausztriai Karintiában érte meg, de a hadifogság után, 1945 őszén már itthon, újra Zugligetben lehetett.
A hazai sísport 1946-ban újjáalakul, és részese az újjáalakulásnak. Mindjárt az első bajnokságon megnyeri a 18 km-es sífutó, majd az északi összetett bajnokságot. Az első háború utáni nemzetközi versenyeken a válogatott tagja, az 1948 évi St. Moritz-i olimpián ugyanúgy, mint később a Falun-ban rendezett világbajnokságon a magyar delegáció zászlóvivője. Az olimpián 18 km-es sífutásban a 49-edik helyezést érte el, mindössze 9 nemzet versenyzői tudták megelőzni. Jellemző az akkori magyar csapat színvonalára, hogy a sí versenyszámokban a nemzetek között a 11-edik helyen végzett, és ezzel az eredményével a magyar csapat osztatlan elismerést szerzett.
1949-ben hóhiány miatt a hazai versenyek elmaradtak. A sportéletben bekövetkezett változások miatt sok sportegyesületet megszüntettek, illetve újakat alakítottak. A MAC-ból, MOLSPED lett, innen a Bástya SE síszakosztályába került. Folytatta eredményes pályafutását, bár a hazai mezőny akkor már újra igen erős volt, és a remek formában lévő Beták Imrével és Sajgó Pállal kellett megmérkőznie. 1953-ban, 33 évesen újra bajnokságot nyert, majd résztvevője lett a Falunban rendezett 1954 évi Északi Sí VB-nek.

Az ötvenes évek elején új szerelem kezdődik életében. A száguldás örömét a sísportban már megismerte, de a motorkerékpár még csak gyerekkori álom volt. A negyvenes évek végén egy 125-ös Puchnak lett boldog birtokosa, azzal szállt be a profi motorosok közé, szórakozásból. Hamar felfigyeltek tehetségére és felajánlottak számára egy motort, majd, mint amatőr elindult a hadseregbajnokságon, ahol társaival hibapont nélkül végeztek és nyertek. 1950-ben a Bástya motoros szakosztály tagja, 1951-ben megnyeri a Budapest terepbajnokságot, az országos bajnokságon második. Neve egy csapásra ismert lesz motoros berkekben, síző múltját is sokat emlegetik, mert több síző társa – Máté, Seenger majd később Gál Tibor – is jelentős motoros eredményeket ér el, bizonyítva ezzel, hogy a sízés a cross-motorozáshoz is jó alapokat ad.

Közben azért síben is betakarít néhány egyéni és csapatbajnokságot. 1954-ben a megszűnt Bástya síszakosztályból a Dózsába lép át és ez évben a síversenyzést befejezi, de még évekig a klub sífutó edzőjeként adta át tapasztalatait a fiataloknak. Persze közben télen-nyáron motorozik. Vallja, hogy ezt a technikai sportot akkor lehet igazán megtanulni, ha a versenyen és edzésen kívül, az időjárástól függetlenül motorral közlekedik az ember. Egy alkalommal a következőket nyilatkozta:

“Ámbár nekem autóm van, mégis télen-nyáron állandóan motoron közlekedem. Az elmúlt kemény telet is nyeregben töltöttem, egyetlen napot nem hagytam ki. Az edzést nem szabad lemondani a rossz időjárásra való hivatkozással, hiszen a versenyt sem halasztják el, ha kedvezőtlen az idő.”

Neve nemcsak itthon, de külföldön is ismertté válik. A Pannonia motorkerékpár nyergében, 1956-ban megnyeri az NDK bajnoki futamát Barthban, Wismarban második, Belgiumi cross versenyen ötödik. Az akkor már Dózsában motorozó “tanár úr” a negyvenedik éve felé közeledik, de a motorról nem akar leszállni. Gyűjtögeti tovább az érmeket, közben edzői végzettséget szerez, és a 60-as években edzőként folytatja. Munkája mellett cross versenyeken azért elindul, tiszteletreméltó eredményeket ér el, majd 1968-ban, 48 éves korában befejezi igen sikeres versenyzői pályafutását.

Sízésben 13 felnőtt egyéni, 24 csapatbajnokságot szerez, motorozásban nyolcszor aranyérmes. A szinte megszámlálhatatlanul sok bajnoki ezüst- és bronzéremmel és győztes versennyel büszkélkedhet. És még többen vannak azok, akik tőle tanultak sízni, motorozni, akiknek át tudta adni a sportolás tiszta örömét.
Mindig nehéz volt szóra bírni. Hangoskodni talán nem is tud. Dohányzás, italozás nála ismeretlen. Igazi sportember, ezt nemcsak sporteredményei, de egészséges életmódja is alátámasztja. Sportszerűsége, emberi magatartása, a benne élő csapatszellem miatt nemcsak a sízők és motorosok között, hanem mindenütt népszerű. E riport készítésekor sportpályafutása számtalan fényképes emlékét néztük át közösen, és alig találtam olyat, amelyen egyedül áll. Mindig a társakkal, a csapattal, a barátokkal. Azt gondolom, hogy sikeres élete folyamán soha nem volt egyedül.